02. Shining Diamond Life

Ahogy a repülő felszállt velem fedélzeten, csak bámultam magam elé. Olyan egyszerűnek tűnt eddig minden, hogy majd megleszek a saját lábamon, és nem kell, hogy aggódjanak értem, most mégis én aggódom. Jóval a felszállás után tértem magamhoz a gondolataimból, amikor a légikísérő megkérdezte, szükségem van-e valamire.

Csak egy üveg üdítőt kértem meg mogyorót. A filmekben mindig ezt láttam, hogy mogyorót esznek, talán ezért kívántam meg. A mellettem ülő férfi már aludt, nem is értettem, hogyan tudott ennyire gyorsan álomba merülni, de látszólag nagyon mélyre zuhanhatott, mert még a nyála is kifolyt. Megmosolyogtam, és megbeszéltem magammal, hogy így olyan, mint valami tíz éves kisfiú, én meg kívülről úgy nézhettem ki, mint valami kukkoló vagy ilyesmi, ahogy őt bámultam.

Mivel lassan egy hete nem aludtam rendesen az izgalomtól, én is lepihentem és fel sem ébredtem addig, amíg a légikísérő fel nem keltett, hogy tíz percen belül leszállunk, kapcsoljam be az övem. Úgy tettem, ahogy mondta, aztán kinéztem az ablakon. Párizs fényei már megjelentek a sötétedő városban alattunk. Kint már bőven sötétedett, de a téli időszak miatt, egyáltalán nem furcsa. Azért kicsit az szomorúvá tett, hogy otthon hó sem esett, mielőtt eljöttem, pedig akkor szerettem a legjobban a várost. Ahogy közeledtünk a föld felé, egyre szebbek voltak a fények. Kicsit ijesztőnek éreztem a leszállást, de miután leértem a repülőről, és végigtapogattam, hogy egy testrészemet sem hagytam el, egész megnyugodtam. Az átszállásig még másfél órám volt. Jó turista lévén készítettem pár szelfit a csomagjaim megtalálása után, aztán meg kerestem egy mosdót. Kár volt tükörbe néznem, a tusom teljesen elfolyt, de így legalább értem miért meredt rám annyi szempár.

- Tiszta hülye vagy, Hanna - vigyorgok a tükörképemre. - Így akarsz te találkozni a nénikéddel?! - elnevettem magam, de amint többen is bejöttek a mosdóba, gyorsan a csomagom után nyúltam, és kisiettem onnan. Kint jöttem rá, hogy fogalmam sincs, hogy hol kell keresnem a terminált, de gondoltam, mivel "V"- vel kezdődik, valahol a repülőtér másik felén kell lennie. Gyors léptekkel indultam el a jónak vélt irány fele, de tíz perc egyenes gyaloglás után jobbnak láttam, hogy megkérdezzek valakit. Hatalmas mosollyal az arcomon indultam el egy egyenruhás ember felé, és reménykedtem, hogy tud angolul és, hogy az én angoltudásom sem fuccsol be hirtelen.

- Good Evening – köszöntem neki, - Can you speak English? – meredtem rá, mire bólintott

- What can I help you, Lady?

- Can you tell me where is...is this...thing...öhm...this! – mutattam a papíromra, közben meg teljesen idiótának éreztem magam, amiért képtelen voltam kinyögni a szót. Az egyenruhás férfi elmosolyodott aztán vetett egy pillantást a papíromra, és elmutatott egy irányba.

- Just go straight, if you follow the blue line on the floor, can you see it? - nézett rám.

- Yes, I can.

- Ok, the blue line will show you the way. - Megköszöntem a segítségét, és követtem a padlóra felragasztott kék csíkot, ahogy mondta. Körülbelül negyed órával a felszállás előtt sikerült megtalálnom a terminált, leadtam a csomagom, és fel is siethettem a gépre. Aztán már csak a felszállásra emlékeztem meg arra az isteni salátára, amit kértem, mert végigaludtam az utat megint.

Késő estére érkeztünk meg. Leszálltam a gépről, hatalmas ásítozások közepette megszereztem a csomagom, és azt sem tudtam, hova kapjam a fejem. Nem igazán tudtam elhinni, hogy már Dél-Korea területén vagyok, még úgy sem, hogy hallottam a koreai beszélgetéseket, és láttam a kiírásokat.

A nénikém és a férje már vártak rám. Hatalmas transzparenssel, amin a nevem volt.

- Nénikém! - integettem eszeveszettül, aztán rájöttem, hogy ha nem koreaiul beszélek, a férje semmit nem fog érteni. Szegény Én, kezdett izzadni a tenyerem és vörösödni az arcom. Oké, hogy elméletben tudok koreaiul, de mi van, ha a beszédstílusok miatt semmit nem fogok érteni?! Megálltam előttük és köszöntöttem őket, ahogyan azt illik, mire a nénikém megölelt, és be akart mutatni a férjének.

- HanNa. - Ki lehetett hallani a beszédéből, hogy másképp ejti a nevem. - Azt hiszem, egyszerűbb, ha az elejétől fogva koreaiul beszélsz te is - mosolygott. - Bemutatom neked az én drága férjem, Kim Jun Ha.

- Örülök a találkozásnak, HanNa – mosolygott. Igazán aranyos férfinek tűnt. Magas, jóképű és ő is a negyvenes éveihez közeledhetett, akárcsak a nénikém.

- Én is örülök - hajoltam meg. Nem akartam, hogy tiszteletlennek gondoljon. - Köszönöm, hogy befogadtok erre a két évre.

- Boldogsággal tölt el, hogy így lesz egy lányom is - mosolygott a nénikém, aki az autóhoz menet elmesélte, hogy szerette volna a Kim nevet használni miután összeházasodtak, ezért megváltoztatta a nevét SoYoungra.

Az út Incheontól Szöulig elég hosszú volt, és bár nehezemre esett, erőt vettem magamon, hogy ne aludjak el, mert a saját szemeimmel akartam látni a tájat. Rossz lett volna ezt kihagyni. Ahogy beértünk Szöulba, hatalmas épületek tárultak a szemem elé, hajnali egy óra is lehetett már, de még mindig volt élet az utcákon, és hatalmas kivetítőkön mentek a különböző reklámok.

A nénikémék egy családi házban éltek, nem is gondoltam volna, hogy a sok panel között egy ilyen kis nyugodt, kertváros szerű hely is van. A ház közepes méretű, két hálószobával és a nekem szánt vendégszobával, illetve egy hatalmas kerttel.

- Gyere megmutatom a szobádat. - JunHa segített becipelni a bőröndöm a tágas helyiségbe, amiről vagy ezerszer megkérdeztem, hogy biztosan használhatom-e. Nem volt hatalmas, de elfért benne egy franciaágy, egy íróasztal számítógéppel a sarokban, egy nagy szekrény és egy tévé. Illetve a szobának volt egy erkélye is, amin DongJoo-val osztozom majd, mert az ő szobája is az erkélyre nyílik. DongJoo, JunHa előző feleségétől van, aki elhagyta őket, de a nénikém és ő nagyon erős kapcsolatban állnak, mivel nyolcéves kora óta ő neveli. Mindig is akartam egy fiútestvért, bár szerintem ez szinte minden lánynak az álma. Irigykedve néztem azt, hogy milyen jó kapcsolatban vannak a barátaim a testvéreikkel, nekem viszont sosem volt.

Csendben pakolgattam a dolgaimat, kiraktam a kedvenc képeimet az asztalom fölötti parafa táblára, a polcokra a könyveim, és elkezdtem a szekrénybe pakolni a tömérdek mennyiségű ruhám és cipőm, ami így is csak egy része volt a dolgaimnak. Felpakoltam a kedvenc plüsseim - igen vannak plüss állataim - az ágyamra, pandák, totorók, sárkányok váltották egymást, mint egy család.

- HanNa, minden rendben? - nézett be a nyitott ajtón a nénikém.

- Igen – mosolyogtam. - Gyere csak be! – Körbenézett a szobában, és nyugtázta, hogy kezdem belakni azt.

- Lassan ideje lenne lepihenned – mondta; megvárta, amíg felveszem a pizsamának szolgáló rövidnadrágom és pólóm, aztán betakaróztam, ő pedig egy gyors elköszönés után kiment.

Írtam egy sms-t anyunak, hogy én épp lefeküdni készülök, és minden rendben, neki meg legyen szép napja. Aztán próbáltam elaludni, ami az izgalomtól nehezen ment. Bár még sok idő volt, amíg a suli második féléve elkezdődött, sok dologhoz kellett hozzászoknom.

Másnap a nénikém ébresztett, már bőven elmúlt a reggeli ideje, és a férje már dolgozni is elment. Úgy gondoltam, hogy csak ketten vagyunk otthon, így miután milliószor bocsánatot kértem, amiért nem reggeliztem velük, a pizsamámban mentem le a hatalmas étkezőrészbe . Onnan nyílt a konyha is, amerikaikonyha-szerűen. Az asztal szépen meg volt terítve, és már csak két adag étel maradt rajta, meglepetésemre még mindig gőzölgött. Helyet foglaltam, és vártam, hogy a nénikém is leüljön, de ő csak jó étvágyat kívánt.

- Remélem, neked is ízleni fog az étel – mosolygott, aztán egyedül hagyott egy időre, én pedig nekiálltam az evésnek. Aranyos volt, még egy kis műanyag, mintás villát is kirakott nekem, hátha nem tudnám használni az evőpálcikát. Szépen lassan ettem, kíváncsi voltam az étel minden egyes ízére.

- Nagyon finom - néztem fel, amikor hallottam visszaérni a konyhába, de nem egyedül volt. Gondolom, DongJoo lehetett, aki vele jött. Magas, talán 175 cm, barna haja összekócolódott, szemei álmosan pislogtak; egy szürke trikó és egy farmernadrág volt rajta. Egy pillanatra megállt a kezemben a kanál.

- HanNa, ő DongJoo, örülnék ha jól kijönnétek. - A kezét az említett vállára tette, úgy figyelt engem. Felálltam, és - ahogy azt szokás – meghajoltam, és bemutatkoztam. Viszont nem azt kaptam, amit vártam. DongJoo csak addig szentelte nekem a figyelmét, amíg épphogy biccentett egyet a fejével. Aztán kért egy fájdalomcsillapítót. és leült enni. Kicsit furcsán éreztem magam, de én is visszaültem, hogy befejezzem a reggelimet.

- Ne vedd a szívedre, a drága fiam tegnap többet ihatott a kelleténél a barátaival, és másnapos - nevetett SoYoung. Csak mosolyogtam, aztán a reggelimnek szenteltem a figyelmem. Nagyjából egy időben végeztem DongJooval, ezért arra gondoltam, elmosogatok, ha már én másztam be az intimszférájukba. Nagy lendülettel felálltam, és a mosogató felé vettem az irányt, mire DongJoo kuncogására lettem figyelmes. Hátrafordultam, hogy megtudhassam, mi ennyire vicces, de ő engem nézett.

- Csinos pizsama - utalt a túlméretezett pólómra és rövidnadrágra.

- Köszi - mosolyogtam, mintha nem jöttem volna zavarba. Ha tudom, hogy ő is itt lesz, legalább átöltöztem volna.

Amint tudtam, a szobámba menekültem, és ebédig az ablakomból látható tájat meg a szobám belső terét rajzolgattam.

A napok is szépen lassan teltek. Kezdtem beleszokni a napi rutinjukba, időben keltem, így segíthettem JunHa és DongJoo ebédjét elkészíteni, már amikor DongJoo épp dolgozott a részmunkaidős állásában. Együtt töltöttük a napokat a nénikémmel, mesélt róla, hogy mi történt vele az elmúlt tíz évben, és hogy most egy irodában dolgozik. Pár nappal később már őneki is muszáj volt dolgoznia. Megadta a lakás kódját, hogy ha esetleg el szeretnék menni, akkor vissza is tudjak jönni. Én pedig úgy döntöttem, hogy hálából, amiért itt lehetek, főzök vacsorát.

Kicsit tehetetlennek éreztem magam, fogalmam sem volt igazából, hogy mit főzzek, de a neten találtam pár receptet, és elmentem a boltba a szükséges hozzávalókért. Mire visszaértem, DongJoo már otthon volt. Mondtam neki, hogy készítek vacsorát, szóval ne egyen. Elég kételkedve nézett rám, amit meg is értek, még jó, hogy azt nem mondtam el neki, hogy nem vagyok egy konyhaművész. A ceruzához jobban értek.

Elkezdtem összedarabolni a hozzávalókat, mire DongJoo kijött, leült az asztalhoz és figyelte, ahogyan dolgozom. Zavarba jöttem, azt sem tudtam, hol áll a fejem, ő meg továbbra is vigyorgott.

Felszisszentem, amikor elvágtam az ujjam. Elég csúnyán vérezni kezdett. Azt se vettem észre, hogy DongJoo mikor került mellém, de betekerte a sebet egy papírtörlőbe, és a mosogatóhoz húzott, hogy a víz alá tartsam.

- Idióta - ingatta a fejét. - Menj, ülj le, majd én megcsinálom! – utasított ,de azután , hogy túltettem magam azon, hogy egy pasi jobban főz, mint én, kijelentettem, hogy legalább hagyjon segíteni, mert az én ötletem volt.

- Nehéz úgy segíteni, ha semmi közelébe nem mehetek.

- Mit mondok anyámnak, ha meghalsz, mire ő hazaér a munkából? - Rám sem nézett, csak tovább készítette az ételt, én meg legszívesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra. Hihetetlen, hogy amennyire jól néz ki, annyira ellenszenves.

Az étel nélkülem is elkészült, és épp tálalásra készen volt, amikor a nénikémék hazaértek.

- Milyen finom illatok vannak. Ki volt ez a kis konyhatündér? - kérdezte SoYoung, mikor már az asztalnál ültünk mind a négyen.

- Don... - próbáltam megszólalni, de az az észlény az asztal alatt a lábamba rúgott, nem volt erős, de azért nem esett jól.

- HanNa – Jelentette ki, úgy viselkedett, mint aki elfelejtette, hogy egy széken ülve néztem végig ahogy megfőz.

DongJoo kedvességét, mintha a szél fújta volna el ezek után, szinte egymáshoz sem szóltunk. Szilveszterig minden teljesen csendes volt. A nénikémék a barátaikhoz készültek úgy, ahogy DongJoo is. Hiába győzködtem őket, hogy megleszek egyedü, hiszen a szilveszter nem olyan dolog, amit ne ünnepelhetnék egyedül, de ragaszkodtak hozzá, hogy DongJooval és a barátaival menjek. Tudtam, hogy ez így nem lesz jó. Egyrészt mert senkit nem ismerek, másrészt mert DongJoo arcán sem az látszott, hogy boldog lenne az ötlettől.

Késő este találkoztunk a barátaival. Nem túloztam el az öltözködést és a sminkemet sem, az alapján, hogy DongJoo is csak farmerben volt meg egy ingben.

Bemutatkoztam a barátainak is, de DongJoo szerint csak óvóbácsit kell játszania. Bementünk egy bárba, leültünk egy asztal köré mind a kilencen, és rendeltek egy kör rövidet, velük ittam én is. A zene hangos volt, nagyon sokan táncoltak. Mindenki beszélgetett meg iszogatott, én meg egymagamban ültem, és azon gondolkodtam, hogy vajon egyedül hazatalálnék-e. Nagyon nem idevalónak éreztem magam. Próbáltam segélykérően DongJoora nézni, de rá mászott az egyik csaj, szóval feladtam. Észre sem vettem, hogy egyre többet iszok, és hirtelen szállt a fejembe az a sok alkohol. Még hallottam, ahogy az emberek visszaszámlálnak, tehát éjfél lehetett, amikor átverekedtem magam az embertömegen, és teljesen romantikusan egymagamban, - és ami a legrosszabb; teljesen tisztán emlékszem mindenre attól, hogy be voltam rúgva - kimentem az épületből, és kiengedtem a gyomrom teljes tartalmát. Próbáltam összefogni a hajam, de képtelenségnek tűnt. Valaki kivette a kezemből a hajgumim, és amikor felnéztem, DongJoot láttam. Összefogta a hajam, de ahelyett, hogy megköszöntem volna, újra öklendezni kezdtem.

- Miért ittál ennyit, ha nem bírod? - mondta. Nem akartam elmondani neki, hogy azért, mert magányosnak éreztem magam odabennt, és mert egy pillanatig sem tudott volna rám figyelni.

Nagy nehezen abbamaradt az öklendezésem, felálltam, de megszédültem, és DongJoora kellett rátámaszkodnom, hogy ne essek el.

- Fenébe... - mondtam.

- Mássz a hátamra, így sosem érünk haza! - morgott, és mivel tudtam, hogy igaza van, én pedig nagyon szerettem volna lefeküdni aludni, engedelmeskedtem neki. Felvettem a kabátom, amit ő hozott utánam, és felmásztam a hátára. Szép lassan haladtunk haza, én pedig el-elbóbiskoltam útközben. Legközelebb arra ébredtem, hogy reggel van, és az ágyamban fekszem.

01. - Mansae

„Örömmel értesítjük, hogy 2015. december 1-jén  jogosultságot szerzett tanulmányai Szöulban (Dél-Korea) való folytatására."

Jókedvemben a háztömb előtt felsikítottam, legszívesebben minden járókelőt megölelgettem volna, és elmondtam volna nekik, hogy végre elértem a célom. Felsiettem a lakásunkba, és épp hogy beértem, elújságoltam a dolgot a szüleimnek.

Szerintem ők nem igazán bíztak abban, hogy megkapom az ösztöndíjat, így könnyűszerrel engedték meg még egy évvel ezelőtt, hogy benyújtsam a kérelmem. Gondolom az is sokat segített, hogy a nénikém tíz éve odaköltözött, és beleegyezett, hogy hozzájuk költözzek, ha esetleg ez megtörténik. Az, hogy odaköltözzek, természetesen már nekem is eszembe jutott az ösztöndíj előtt, de sosem egyeztek bele. Mindig volt valami, amire ráfogták: nyelv, tanulmányok, elhelyezkedés, vagy fiatal voltam, és sorolhatnám még.

Végre ez most azt jelenti, hogy egy hónap múlva már Szöulban eszem a kis reggelimet, és ott fog rám sütni a nap. Sokat dolgoztam ezért, keményen tanultam és magánórákra jártam a nyelv miatt. Most már mindennek jól kell mennie.

- Anya! - Átkiabáltam a lakáson, mire nagy nehezen a konyhából választ is kaptam. Anyu épp egy tepsit tolt a sütőbe. - Nézd! - lóbáltam meg előtte a papírt, amiből így pont semmit nem láthatott.

- Épp süteményt sütök. Mi ez? - kérdezte.

- Megkaptam az ösztöndíjat! - kiabáltam örömömben, és megöleltem.

- Komolyan? Büszke vagyok rád, megdolgoztál érte.

- Hát meg! Könnyebben is mehetett volna, ha egyesek engedik, hogy korábban a nénikémhez költözzek - ironizáltam, de tudtam, hogy nem fog ezen megsértődni.

- Még most, tizenhét évesen is gyerek vagy, akkor mi lett volna, ha korábban elengedünk? Rendesen egy főzeléket sem tudtál megfőzni - nevetett.

- Jelentem Koreában már tizennyolc éves vagyok, és már megtanultam főzni is.

Leültünk vacsorázni, amíg a sütemény sült, és átbeszéltük a dolgokat. Tudtam, hogy bízik bennem ő is és apu is, de azt is tudtam, hogy mennyire fognak értem aggódni.

Másnap az osztálytársaimmal is átbeszéltünk mindent. Egy - két Kpop rajongó barátom egyből kiadta az utasításokat, kiktől szerezzek aláírásokat meg képeket. Persze, én is szeretem a Kpop-ot, de nem ezért megyek leginkább, eléggé céltalan lennék úgy.

Az idő elég gyorsan haladt, a félévi jegyeinket holnap kapjuk meg, ami azt jelenti, hogy holnap látom utoljára ezt az iskolát, huszonnegyedikét még itthon töltöm a családommal, a jegyem pedig huszonötödike késő reggelre szól. Hosszú lesz az út. hiszen Budapestről nincsen közvetlen járat Szöulba. Sosem utaztam még repülővel, és egyből egy tizenhét órás útra vállalkoztam, ráadásul át kell szállnom Párizsban. Tudom, hogy csak egy repülőtéren kell megtalálnom egy másik terminált, és lesz rá legalább másfél órám, de sajnos tudom, milyen béna tudok lenni.

Szokásos módon listát írtam. Mint mindig, amikor utazom valahova, azon pipálgattam ki a már elrakott dolgaim. Elraktam egy csomó rajzeszközt is meg papírt, hiszen lesz mit lefestenem vagy leskiccelnem ott is, még akkor is, ha nem művészeti osztályba kerülök. Na, ez az. Az egyetlen dolog, amit nem tudok az, hogy milyen osztályba fogok mégis bekerülni. Csak remélhetem, hogy lesznek barátaim, és nem fognak kinézni azért, mert nem vagyok koreai.

Kezdtek kijönni az aggodalmaim és így nehezen tudok elaludni. Hajnalig csak forgolódtam az ágyamban aztán öt órakor úgy döntöttem ideje felkelnem. Anyuék még aludtak, együtt akarták tölteni velem az utolsó napomat iskola után és holnap kijönnek velem a reptérre is.

Mélyet szippantottam a levegőbe. Imádom a frissen főzött kávé illatát. Leültem majd nagyot kortyoltam a már tejjel felöntött italba. Amikor végeztem vele, felvettem az előre kikészített ruhám, az utolsót, amit még nem pakoltam be, és egy gyors sminkelés után elindult az utolsó napom a szülővárosomban.

A barátaim megígértették velem, hogy hozok majd nekik valamit ajándékba, a tanárok gratuláltak és sok szerencsét kívántak nekem. Az osztályfőnök pedig ahelyett, hogy órát tartott volna, meghívott minket egy süteményre, hiszen ő is tudta, mennyit dolgoztam ezért, és ő volt az egyik, aki az egyik legtöbbet segített nekem, hogy valóra is váljon az álmom.

A kedvenc epres süteményemet kértem, és csendben majszoltam el, miközben végignéztem a jelenlegi barátaimon. Holnaptól minden megváltozik az életemben, talán én is. Próbáltam nem pityeregni, boldog pillanatként akartam ezt megörökíteni. Elővettem a telefonom, és készítettem néhány fotót magamnak.

Este még újra átfutottam a listámat, bár most sem bírtam aludni, csak feküdtem, és a jövőn gondolkodtam.

Másnap, amikor a repülőtérre érve anyu majdnem sírva fakadt, ennek következtében az én könnyeim is folyni kezdtek. Megöleltem, majd apát is.

- Ez egy bankkártya a nevedre. – mosolygott. - már akkor elkezdtünk gyűjteni az utadraV amikor csak felvetés volt. Tudtuk, hogy úgyis eléred a célod. - elvettem tőle a kártyát, és megköszöntem. Mivel sokadszorra mondták be a járatomat, muszáj volt becsekkolnom. Még visszanéztem a szüleimre, és integettem nekik, aztán eltűntem a hosszú folyosón. Elfoglaltam a helyem az ablaknál, és becsatoltam az övem, amikor a légikísérők erre kértek minket. Vettem egy mély levegőt, és egy utolsó pillantást vetettem az ablakon keresztül a reptérre, és tudatosítottam magamban, hogy nincs visszaút.